Februárban végre sikerült élőben is megnéznem Leonardo da Vinci legendás festményét, az Utolsó vacsorát, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostorban.
Az első nagy kihívás a jegyvásárlás volt – az olimpia időszaka nem könnyítette az esélyeket, végül a Get your guide-on keresztül „csomagban” sikerült biztosítani a belépést. A 3,5 órás vezetett programon Massimo – a fantasztikus és naggyon olasz – idegenvezetőnk a Scala és a Dóm után harmadik állomásként ide is elkalauzolt.
Már a bejutás is külön „szertartás”: kis, 30fő körüli csoportokban engednek be egy zsiliprendszeren, több klimatizált helyiségen keresztül, hogy védjék az alkotást, amivel 15percet tölthetnek a csoportok.
A 460x880cm méretű falfestményt a hosszúkás refektórium (kolostor étkezőtermének) egyik rövid oldalára temperával festette Leonardo da Vinci 1494-1498 között.
Amikor végre beléptünk a refektóriumba, az első benyomásom az volt, hogy mennyire finom és törékeny az egész festmény. Nem az a harsány, monumentális hatás, amire az ember számít — inkább csendes és nagyon emberi.
Az Utolsó vacsora jelenete azt a drámai pillanatot mutatja, amikor Jeruzsálemben a keresztrefeszítés előtti estén Jézus közli a tanítványokkal, hogy valaki el fogja árulni. Elképesztő élőben látni, mennyire különböző reakciókat festett meg Leonardo: van, aki felháborodik, van, aki hitetlenkedik, más teljesen összezavarodik. Olyan, mintha egy pillanatra megállt volna az idő, közben az a pillanat tele van érzelemmel, indulatokkal és mozgalmassággal.
Külön figyeltem Júdást — nem látszik teljesen az arca és a kezében ott a pénzeszsák. Apró részlet, de nagyon erős. Jézus ezzel szemben teljes nyugalmat sugároz a kép közepén, ami még jobban kiemeli a körülötte lévő feszültséget.
A hagyományos glória helyett Jézus személyét az ablakon hátulról beszűrődő fény keretezi. Külön figyelemre méltó az asztal alatt sorakozó saruk sora is.
Kész csoda, hogy ma is láthatjuk az Utolsó vacsora-t, amelyet Leonardo da Vinci fő művének szánt. Bár gyakran freskóként emlegetik, valójában egy új eljárással, úgynevezett szekkó technikával kísérletezett.
Míg a freskó nedves vakolatra készül, a szekkó száraz felületre kerül. A hagyományos freskónál a festéket fázisonként kell felvinni a még nedves vakolatra, a megszáradt részeken már nincs lehetőség javításra és a színek is fakulnak száradás közben. Ez Leonardo számára túlságosan kötött munkamódszer lett volna, hiszen ő szeretett szabadon, akár több művön párhuzamosan dolgozni.
Leonardo saját tempera–olaj keveréket használt, majd fénymázzal vonta be a felületet. A párás milánói klíma azonban hamar megbosszulta ezt a kísérletet: a nedvesség és a por szinte azonnal károsítani kezdte a képet, és már Leonardo életében, 1517-ben megjelentek az első repedések.
A mestermű az évszázadok során nyolc restauráláson esett át és nem mindig bántak vele kíméletesen. Egy 17. századi átépítéskor például ajtót vágtak a falba, és ezzel a kép alsó középső része megsérült, eltűnt például Jézus lába. Később az ebédlő raktárként, börtönként és istállóként is szolgált. A napóleoni háborúk idején lőszert és szénát tároltak a teremben. A refektóriumot 1943 augusztusában bombatalálat érte, csak a fal maradt meg a festménnyel.
Az 1979-ben indult, közel húsz évig tartó helyreállítás során igyekeztek visszaadni a festmény eredeti színeit. A restaurátoroknak rendkívül nehéz dolguk volt, hiszen a repedezett felületet az évszázadok alatt több helyen is átfestették, így az eredeti ecsetvonások feltárása komoly kihívást jelentett.
Szummázva ha Milánóban jársz, fantasztikus élmény, de tényleg érdemes előre jegyet foglalni — nem véletlenül fogynak el villámgyorsan.
Leonardo da Vinci 1495 és 1498 között festette meg Az utolsó vacsora című művét a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor reflektóriumának falára. A megbízás Ludovico Sforza hercegtől érkezett, aki a kolostor patrónusa volt.
A jelenet a bibliai utolsó vacsorát örökíti meg: azt a feszült pillanatot, amikor Jézus bejelenti tanítványainak, hogy egyikük el fogja árulni. A monumentális alkotás körülbelül 4,6 méter magas és 8,8 méter széles.
A hagyomány szerint Leonardo hosszú ideig kereste Júdás arcának megfelelő modelljét — állítólag több mint egy éven át figyelte a társadalom peremére szorult embereket, hogy megtalálja a karakterhez illő vonásokat.
Technikai bravúrok
Leonardo nem a klasszikus freskóeljárást választotta, hanem a szekkó technikát alkalmazta, vagyis a festéket száraz vakolatra vitte fel. Ez a megoldás lehetővé tette számára a finomabb részletek kidolgozását és azt is, hogy hosszabb ideig formálhassa a kompozíciót.
A mű perspektívája különösen hatásos: a vonalak a kép középpontjába, Jézus alakjához futnak össze, így a néző tekintetét szinte észrevétlenül vezetik a jelenet fókuszába.
Szimbolika és értelmezés
Az Utolsó vacsora gazdag szimbolikával telített. Jézus a kompozíció középpontjában foglal helyet, körülötte a tizenkét apostollal. Mindegyik tanítvány egyedi arckifejezéssel és gesztussal reagál a megrázó bejelentésre, ami rendkívül élővé teszi a jelenetet.
Az asztalon megjelenő kenyér és bor az Oltáriszentség szimbólumai, amelyek a keresztény hagyomány egyik legfontosabb mozzanatára utal.
Érdekességek
Az Utolsó vacsora a világ egyik legismertebb műalkotása, amelyről számtalan másolat és feldolgozás készült az évszázadok során.
A festményt 1980 és 1999 között átfogó restaurálásnak vetették alá. A munkálatok során kiderült, hogy Leonardo eredetileg jóval sötétebb tónusokat használt, mint amilyeneket ma a megtisztított felületen látunk.
